Piton bosszúja
A máskor elhagyatott kis kocsma, a Foltozott Üst most teli volt emberekkel. Mindannyiukat ismerem, hiszen az elmúlt hét évet együtt töltöttük. A rosszfiúk behúzódtak az egyik sarokba, a banda közepén persze az a szörnyű, kígyóképű Voldemort ült, szerintem az ő alakját egy rémes hasmenéses vírus ihlette… A többségük fekete köpönyeget és ocsmány maszkot viselt, kivéve Lucius Malfoyt és Bellatrix Blacket, a vezetőjüket leszámítva ők az egyetlenek, akik büszkék a szerepükre. A tanárok egy része elmélyülten tanácskozott az egyik asztalnál, Dumbledore portréját McGalagony professzor tartotta, hogy el ne dőljön, ugyanis épp az igazgató úr magyarázott valamit. A többi felnőtt sem nagyon vegyült el közöttünk, fiatalok között. Merlinre, Fred és George egy valódi kis fogadóirodát nyitott a pultnál, a halálfalók természetesen a saját győzelmüket tippelték meg, az ikrek azonban gúnyosan kiröhögték őket. Bár nagy a feszültség a helyiségben, az emberek nagy része vidáman cseverészett, nem morfondíroztak a jövőjükön, de többen is voltak, akik nem vettek részt a beszélgetésekben. Dursleyék közvetlenül a bejáratnál ácsorogtak, Harry unokatestvérén látszott, hogy eléggé be volt tojva. Piton és Draco is félrevonultak, nem csoda, hiszen ők maguk sem tudták, hogy melyik oldalon állnak. Malfoy néha az apjára pillantott, olyankor megremegett, Piton professzor arcán persze most sem tükröződött semmilyen érzelem, némán meredt maga elé, nem foglalkozott senkivel. Mrs Weasley a férje vállának dőlve sírdogált, és tördelte a kezeit, nem csoda, hiszen az összes gyermeke veszélyben volt. Mi még idejében érkeztünk, gyorsan elfoglaltunk egy hatszemélyes asztalt Harryvel, Ronnal, Ginnyvel, Lunával és Neville-lel, eddig csendben beszélgettek, Harry azonban egy ideje már nem szólalt meg. Sejtem, mi járhatott a fejében: Vajon hány embernek kell még meghalnia, akik miatt aztán neki kell bűntudatot éreznie.
Az a szőke nő, aki ezt az egész őrültséget kitalálta, most sétált be az ajtón. Csak néhányan vettük őt észre, hiszen a többiek mind beszélgettek, de miután felállt egy székre, lassan mindenki csendben maradt. Látszott az arcán, hogy ő is nagyon feszült volt, néhány pergament szorongatott a kezében, párszor megköszörülte a torkát, majd végül megszólalt.
- Örülök, hogy mindannyian megjelentek, nem is akarom sokáig feltartani magukat, úgyhogy csak szaladjunk végig a történeten, hiszen mindenki megkapja majd a saját példányát. Azt hiszem, egyelőre elég, ha mindenkit tájékoztatok a sorsáról. Charity Burbage?
A mugliismerettanárnő remegve állt fel, Ron és Harry kérdőn néztek rám, mert ők nem ismerik, soha nem jártak mugliismeretre.
- Ön az első áldozat… - nyögte ki Rowling.
- És mégis ki… - vágott bele a kérdésbe legörbült szájjal a tanárnő.
- Perselus Piton.
A tömeg felmorajlott, sokan szúrósan néztek a professzorra, pedig tudhatnák, hogy ez a nő imádja a fordulatokat… Mindenesetre a halálfalók vigyorogtak, Voldemort még meg is tapsolta, Piton azonban összevont szemöldökkel nézett az alkotójára, de nem szólt semmit.
- Nos, akkor folytathatjuk? A következő halottunk Hedvig…
A hóbagoly csak dühösen huhogott egyet, aztán hátat fordított a nőnek, Harry arcán azonban látszott, hogy közbe akar szólni, de gyorsan lenyugtattuk.
- Rémszem Mordon, ön hősi halált hal, Harry érdekében áldozza fel az életét… - Harry fájdalmas arccal pillantott az exaurorra, azonban a férfin nem látszott, hogy különösebben felzaklatná a saját halála.
- Rufus Scrimgoeur, magával Voldemort végez.
- Ez felháborító! Képes megölni a miniszter urat! – kiáltott fel magából kikelve Percy, de senki nem foglalkozott vele.
- Féregfark! – A gyáva patkány azonban nem került elő, biztos most is elbujdosott, ezért Rowling tovább folytatta a névsorolvasást.
- Dobby!
- Azt már nem - kiabálta Harry, és előrántotta a pálcáját. A szőke nő rémülten nézett rá, de a házimanó gyorsan közbeszólt.
- Harry Potter uram, semmi baj! Bármikor feláldoznám az életem Harry Potter uramért!
Harry lemondóan sóhajtott, majd visszaült a székre, az arcát pedig a kezébe temette.
- Remus Lupin és Nymphadora Tonks! Maguk a harcban veszítik el az életüket, előtte azonban születik egy fiuk, a kis Teddy, ő ép bőrrel megússza a történetet.
Harry ökölbe szorította az öklét, Lupin professzor azonban szelíden rámosolygott, és csendre intette.
- Perselus Piton!
A név hallatán egyszerre hördült fel mindenki, bevallom, én is ezt tettem. Nem halhat meg úgy, hogy nem tudjuk, melyik oldalon állt. Rowling szinte olvas a gondolatainkban…
- Voldemort öli meg… Illetve Nagini harapja meg, de a kígyó is egy horcrux. Harry azonban már korábban megtudja, hogy a professzor a jó oldalon állt, ennek pedig a Harry édesanyja iránt érzett szerelem volt az oka.
- Mégis mit képzel? Még jó, hogy nem kell valamilyen érzelmes áriát előadnom a haláltusám közben! – horkant fel dühösen Piton. Az este folyamán most szólalt meg először, a hangja rideg és gúnyos, a szemei pedig szikráznak, nem csodálom, hogy az „írónő” kis híján leesett a székről, a professzor azonban hamar lenyugodott. – Legalább az ostoba rajongóim talán végre leszállnak rólam, és nem írnak több perverz, vagy éppen nyálas történetet az én főszereplésemmel.
Draco remegve ült mellette a széken, nem csodálom, hogy félt, hiszen az egyetlen védelmezőjét veszítette el, azonban nem az ő neve következett.
- Fred Weasley! – Az ikrek elsápadtak, azonban megszólalni sem volt idejük, Mrs Weasley hisztérikus zokogása minden más hangot elnyomott.
- Tudtam, tudtam, hogy nem éljük túl tragédia nélkül. Drága kicsi Fredem… - Végül Mr Weasley vállába fúrta az arcát, és már csak hangosan szipogott.
- Legalább te megúszod, George! – vonogatta a vállát Fred.
- Hát, nem egészen – javította ki a szőke nő – George még a történet elején elveszíti a fél fülét, amit nem lehet visszanöveszteni…
- Félfülű leszek? – háborgott a vörös hajú fiú. – Akkor inkább haljak meg én is!
Ekkor azonban már senki nem figyelt rájuk, mindannyian éreztük, hogy lassan közeledünk a lista végéhez. Harry félve pillantgatott ránk, főként Ginnyre.
- Bellatrix Lestrange-dzsel Molly Weasley fog végezni…
- Micsoda? – háborgott a fekete hajú boszorkány, Voldemort azonban csendre intette, ő pedig jó szolga módjára azonnal elhallgatott.
- Itt az ideje, hogy rátérjünk Harry és Voldemort harcára. Harrynek sikerül az összes horcruxot elpusztítani, de rájön, hogy ő is hordoz magában egy lélekdarabot. Egy ideig úgy néz ki, meghal, de sikerült úgy variálnom a történetet, hogy feltámad, és végez Voldemorttal.
A Sötét Nagyúr persze azonnal felpattant, de néhány megtermett auror azonnal lefegyverezte és elnémította őt, őket nyilván Rowling fizette le. A pozitív szereplők körében nagy üdvrivalgás támadt a jó hír hallatán, Rowling azonban folytatta a jelentését.
- Harrynek és Ginnynek három gyermeke fog születni: James, Lily és Albus Perselus.
- Perseluus? – horkant fel Harry. – Soha!
- Dehogynem, éreztetni kell az olvasókkal, hogy megbocsátottál Pitonnak, hiszen ő jó útra tért. Ez lesz a történet egyik tanulsága, hogy mindenkinek jár egy második esély.
- Ettől függetlenül maga persze kinyírja a professzort? – hallottam hirtelen a saját hangomat, ami nagyon dühösen csengett. Nagyon sajnáltam Fredet, Mordont és Lupinékat, de a legjobban Piton professzor halála rázott meg, magam sem tudtam, miért.
- Nyugodj meg, Hermione, a te életed boldog lesz! Ronnal két gyermeket fogtok felnevelni...
- Ostoba liba – sziszegtem, miközben igyekeztem ellökni magamtól Ront, aki azonnal ölelgetni kezdett, végül kénytelen voltam arrébb sétálni, mert nem akart rólam leszállni. Pont egy ilyen lusta és idétlen pasival kötném össze az életem, mi? Nekem olyan társra van szükségem, aki intelligens és érett. Közben hallottam, ahogy mindenki megrohamozta Rowlingot a kérdéseivel, így aztán hamarosan kénytelen volt elmenekülni a helyszínről, nagyon úgy tűnt, hogy hamarosan lincshangulat alakul ki a kocsmában.
Én azonban nem foglalkoztam velük, tovább elmélkedtem a számomra tökéletes férfiról. Legyen magas, sportos, de nem egy izompacsirta, lehessen vele bármiről beszélgetni, ne legyen nyálas… Eddig jutottam, amikor hirtelen beleütköztem valakibe. Ez a valaki nem volt más, mint Piton professzor, akinek szokatlanul csillogtak a szemei.
- Miss Granger, látom nincs túlzottan megelégedve a kijelölt partnerével…
- Valóban nem Ront képzelem el hozzám illő férfinak.
- Szokta esetleg ezeket a fanfictionöket, vagy miket olvasgatni? – még soha nem hallotta a professzort ilyen bizonytalanul beszélni. – Nos, ezekben van pár igencsak érdekes párosítás…
Nem tudtam, mit feleljek erre, csak reménykedtem benne, hogy az SSHG jelölésű írásokra célozgat.
- Arra gondoltam, hogy esetleg beülhetnénk valahova… Vagy eljöhetne hozzám büntetőmunkára is… Persze csak akkor, ha van kedve hozzá…
- Hát, végülis benne vagyok – feleltem elpirulva.
- Most sajnos van egy kis dolgom, de egy óra múlva találkozhatnánk a roxforti lakosztályomban… Remélem, nem kell kimenőt kérnie a szüleitől éjszakára.
- Nem, dehogy… De mégis mivel akarja elütni az időt egész éjszaka?
- Hmm, van pár ötletem, de ezekre majd később visszatérünk – felelte somolyogva – Most azonban sietnem kell, de egy óra múlva látjuk egymást.
Miután elment, sietve a női mosdóba indultam, hogy egy kicsit rendbe szedjem magam az esti találka előtt, most pedig, hogy letelt az egy óra, már a Roxfort pincéjében haladok Perselus szobája felé egy igencsak kihívó öltözékben, bár sejtem, hogy nem sokáig marad rajtam. És ez a feltevésem később persze be is igazolódik…
Fél órával korábban…
J. K. Rowling remegve ült fel az ágyában, és félős pillantást vetett az éjjeliszekrényén heverő Harry Potter and the Deathly Hallows borítójára. Álmában a saját karakterei lázadoztak a döntései ellen, úgy kellett kimenekülnie a Foltozott Üstből, hiszen mindenki le akarta fizetni, hogy tartsa őt életben.
- Még szerencse, hogy csak álmodtam – motyogta maga elé.
- Azt csak hiszed… Avada Kedavra! – figyelmeztette gúnyosan a szoba sötét részéből előbújó Perselus Piton, majd mielőtt a zöld fénysugár eltalálta volna, Rowling még arra gondolt, milyen jó, hogy a kéziratokat már eljuttatta a nyomdába... |
AJÁNLOM AZ OLDALT
