McGalagony professzor épp az utolsó kijavítandó dolgozatra írta rá a jegyet, és már indult volna vacsorázni, amikor kopogtattak a dolgozószobája ajtaján.

- Szabad!

A szobába a kedvenc tanítványa, az iskolaelső Hermione Granger lépett be. Hetek óta figyelte a lányt, látta rajta, hogy napról-napra egyre sápadtabb lesz, és az órai teljesítménye is folyamatosan romlik.

- Ne haragudjon, professzor, hogy ilyen későn zavarom, de úgy éreztem, hogy valakivel beszélnem kell… És Ön minden év elején elmondja, hogy ha bármilyen problémánk van, forduljunk Önhöz – hadarta remegő hangon a lány.

Az idős tanárnő el sem tudta képzelni, milyen bajba keveredett a mindig példamutató, szorgalmas diáklány, így gyorsan hellyel kínálta, és úgy folytatta a beszélgetést.

- Azért vagyok a házvezető tanáruk, hogy segítsek, ha valamilyen problémájuk van, úgyhogy nyugodtan mondja el, mi a gondja, Hermione.

- Nem is tudom, hogy kezdjek hozzá – tépelődött a lány. – Az a helyzet, hogy… Szerelmes vagyok.

- Csak ez a baj? – nevetett fel megkönnyebbülten McGalagony, Hermione azonban megbotránkozva nézett rá.

- Ez igenis komoly probléma, ugyanis a helyzet nem ilyen egyszerű!

- Talán a fiúval van a baj? Esetleg egy nem létező személy? A fiatal lányokkal gyakran előfordul, hogy azt hiszik, beleszerettek valamelyik romantikus regény főhősébe…

- Nem, az illető nagyon is valóságos személy – szólalt meg félénken a lány, kissé lesújtotta az a tény, hogy az egyik kedvenc tanára kinézi belőle, hogy kitalált személyekbe szeret bele.

- Akkor valamelyik évfolyamtársa az, ugye? Talán Ronald Weasley? – csillant fel McGalagony szeme.

- Nem, nem, dehogy! Nem évfolyamtársam! És főleg nem Ron… - tiltakozott Hermione.

- Értem már, akkor az a probléma, hogy a fiú fiatalabb Önnél. Ne aggódjon, kedvesem, egy-két év nem számít, ez ma már teljesen elfogadott dolog.

- Épp ellenkezőleg, nem fiatalabb, hanem idősebb nálam…

- Ha jól sejtem, akkor a rend valamelyik tagja a vágyai tárgya… Nyáron ismerkedtek meg a főhadiszálláson? – mosolyodott el a professzor, amikor eszébe jutott a jóképű Jesse Chase.

- Igen, rendtag, de már régebbről ismerem… De nem csak a korkülönbség a probléma, hanem a pozíciója… Vagyis hát nem vagyunk egy szinten.

- Ezt nem egészen értem… Vagyoni különbségekre gondol?

- Nem, inkább úgy mondanám, hogy ő a felettesem… - magyarázta bizonytalanul a lány.

- Mégis hol? – értetlenkedett tovább a tanárnő.

- Hát itt, az iskolában…

- Szóval egy tanár? – McGalagony szeme előtt először Flitwick professzor képe jelent meg, ami miatt egy kissé értetlenkedő arcot vágott, aztán hirtelen leesett neki, hogy kiről van szó. – Csak nem Perselus?

- De… - bólintott szégyenkezve Hermione.

- Merlinre, először Filius jutott eszembe… Megnyugtató, hogy nem rossz az ízlése. Perselus nagyon, öhm… érdekes személyiség. Egész jóképű, és csak tizennyolc évvel idősebb magánál, ez a korkülönbség még elfogadható. Ráadásul nagyon művelt, rengeteget olvas, ebben hasonlítanak. A stílusa… Nos, azon lesz mit finomítania. De ha megregulázza, egész rendes férjet faraghat belőle.

- De McGalagony professzor, ő a tanárom! Ráadásul utál engem! – tiltakozott Hermione.

- Valóban a tanára, de már csak fél évig… Mivel maga már nagykorú, semmilyen törvény nem tiltja a viszonyukat. És nem hiszem, hogy utálja magát, szerintem Piton professzor igenis elismeri a képességeit, különben nem választotta volna be abba a csapatba, akik segíthetnek neki a személyes laborjában.

- De rendszeresen sérteget…- fakadt ki a lány.

- Mint mindenki mást…

- Szinte észre sem vesz…

- Akkor tegyen valamit, hogy észrevegye…

Körülbelül ugyanebben az időben Dumbledore irodájának ajtaján is kopogtattak, majd a szívélyes invitálás után Perselus Piton lépett be a helyiségbe, és egy pergamentekercset nyomott az igazgató kezébe.

- Mi ez, Perselus? – forgatta a papírt kíváncsiskodva Dumbledore.

- A felmondásom – hangzott el az egyszerű felelet.

- És azt megosztanád velem, fiam, hogy miért akarod elhagyni az iskolát? – kérdezte nyugodt hangon a zaklatott professzortól, miközben hellyel kínálta.

- Mert elkövettem életem legnagyobb baklövését…

- Nocsak, és mi volt az? Súlyos dolognak kell lennie, ha el akarsz menekülni miatta.

- Beleszerettem egy diákomba… Én nem akartam, megpróbáltam rá se nézni, rájöttem, hogy hiba volt beválogatnom a segítőim közé, azóta minden péntek este nézhetem őt a saját laboromban. Mintha nem lenne elég, hogy a tanórákon is folyton beül az első padba… - panaszkodott egyre indulatosabban Piton.

- Mégis kiről beszélsz?

- Arról az átkozott Grangerről… Hogy nyelné el a föld a kócos hajával, a csillogó szemével és a folytonos okoskodásával együtt…

- Azért megnyugtató, hogy a szerelem nem fordít ki teljesen magadból, Perselus… De elárulnád végre, hogy miért akarod emiatt elhagyni a Roxfortot? Miss Granger már nagykorú, semmilyen törvény nem tiltja a tanár-diák viszonyt, ha felnőtt emberekről van szó…

- Ezzel én is tisztában vagyok, de megbolondulok, ha a közelében kell lennem! Nem bírok vele egy légtérben meglenni… Félek, hogy nem tudok uralkodni az ösztöneimen… - a professzoron már látszott, hogy hamarosan felrobban.

- Nem lenne egyszerűbb, ha közölnéd vele, hogy mit érzel? – kérdezte nyugodt hangon az igazgató.

- Persze, hogy aztán mindenkinek elmesélje, a tekintélyem meg örökre elvesszen… Nem fogok megalázkodni előtte…

- Akkor próbáld finoman jelezni neki, hogy tetszik neked… Ha ő is hasonlóan érez, akkor meg fogja érteni a célzást…

- Mégis milyen jelekre gondolt? Hordjak „I love Hermione” feliratú talárokat? – ironizált Piton.

- Nos, én ennél finomabb célzásokra gondoltam. Legyél vele kedvesebb, beszélgess vele, esetleg mosolyogj rá…

- Aztán a következő pillanatban már jönnek is értem a Szent Mungóból…

- Azért gondolkodj el a tanácsaimon, mielőtt elmenekülsz a problémáid elől.

- Én nem menekülök! – csattant fel a férfi.

- Rendben, ez a helyes hozzáállás, akkor holnaptól kezdheted az udvarlást… Péntek lesz, vagyis az estét Miss Granger és pár diák nálad tölti… Most pedig menj aludni, reggel pedig mosd meg a hajad, és használj egy kis parfümöt, a nők az ápolt férfiakat kedvelik.

Piton tekintetét látva Dumbledore magában hálát adott az égnek, amiért nem lehet szemmel ölni, de a fiatal professzor nem kezdett bele újabb vitába, inkább szó nélkül visszatért a lakosztályába, az igazgató pedig egy pálcaintéssel eltűntette a felmondólevelet.

Pár emelettel lejjebb két nő ült egymással szemben, a fiatalabbik látszólag megfulladni készült a döbbenettől, aztán kitört belőle a megbotránkozás.

- De McGalagony professzor, ezt ugye nem gondolja komolyan?! Járkáljak kigombolt talárban, és viseljek alatta rövid szoknyákat, meg kivágott felsőrészeket? Hordjak magassarkút, és sminkeljem ki magam? Ugye csak viccel?

- Nyugodjon meg kedvesem, nem kell túlzásba vinnie, de feltétlenül nőiesebbnek kell lennie, ha azt akarja, hogy Perselus észrevegye, hogy maga már nem kislány.

- De nekem nincsenek ilyen holmijaim, ez nem az én világom… Lavender és Parvati pedig túl irigy, hogy akármit is kölcsönadjon nekem… Ráadásul mindenki azt hinné, hogy megbolondultam!

- Mondtam már, hogy nem kell túlzásokba esnie! Elég lesz pár apró változtatás… Vegye fel az iskolai egyenszoknyát, de varázsolja pár centivel rövidebbre… Ne aggódjon, senki nem fogja észrevenni, a felsőbbévesek közül azt hiszem maga az egyetlen lány, aki ezt még nem tette meg… Aztán holnap mielőtt elindulna a professzorhoz, jöjjön be hozzám, majd én kisminkelem! A frizurájával is kellene kezdeni valamit… Várjon csak, ezt vigye magával, és lapozza át! – azzal leemelt a polcról egy vékony, rózsaszín könyvecskét, és Hermione kezébe nyomta.

- Tiniboszi Kalauz – Bűbájos szépségtrükkök – olvasta rémülten a feliratot a lány. – Hát, köszönöm, professzor…

- Higgye el, sok hasznos tanács van benne… Most pedig menjen vacsorázni, aztán ne maradjon túl sokáig ébren, nehogy holnapra karikásak legyenek a szemei…

Hermione zavarodottan kullogott a Griffendél torony felé, mélységesen megdöbbentette McGalagony reakciója. Arra számított, hogy az idős tanárnő majd lebeszéli a reménytelen szerelemről, és segít neki elfelejteni Piton professzort, ehelyett egész este arra bátorította, hogy kezdjen ki a férfival. Piton is hasonló hangulatban ballagott lefelé a pincébe, nem hitte volna, hogy Dumbledore-t ennyire fellelkesítik az ő érzelmei, és még támogatni is akarja ezt a halálra ítélt viszonyt. „Amiből úgyse lesz semmi, Granger soha nem kezdene egy ilyen vénemberrel!” – tette hozzá gondolatban épp akkor, amikor valaki teljes erőből nekiütközött. Granger állt vele szemben, ijedtükben mindketten hátrébb léptek egy kicsit.

- El... Elnézést, uram, sajnálom, hogy nem figyeltem! – hebegte a lány a feje búbjáig elvörösödve.

- Máskor nézzen a lába elé! – morogta Piton, aztán eszébe jutott, hogy neki most kedvesnek kéne lennie. – Holnap este találkozunk a laboromban, nagyon, öhm… izgalmas lesz… - azzal megpróbált mosolyogni, de a kényszeredett vicsorgás láttán Hermione még ijedtebb arcot vágott.

- Jó éjszakát, professzor! – azzal már el is sietett, és meg sem állt a toronybeli hálószobájáig, ahol aztán előhúzta a párnája alól az egyik iskolai évkönyvből kivágott fotót, ami Piton professzort ábrázolta, és nem sejtette, hogy a pincében található tanári lakosztályban a férfi épp a Colin Creeveytől elkobzott fotóalbumból mentett ki magának Hermionéról egy képet…