Hermione már napok óta nem lehetett kettesben a szerelmével, diáktársaik előtt pedig továbbra is úgy kellett tenniük, mintha gyűlölnék egymást. Csak levélben biztosíthatták egymást szerelmükről, és bár jól esett a lánynak a sok írott bók, ő jobban szerette volna Draco szájából hallani őket. Már péntek volt, nem is akármilyen, ugyanis aznap volt Hermione szülinapja. Az éjjeli őrjáratok az előző hétvégén értek véget, azóta nem ölelhették át egymást. Már nagyon hiányoztak neki a fiú csókjai, de már nem is reménykedett benne, hogy a közeljövőben teljesülhetnek a vágyai. Nem sejtette, hogy Draco az elmúlt napokban folyamatosan azon törte a fejét, hogy találhatna megoldást a problémáikra. Hiába fedezett fel az évek során rengeteg titkos helyiséget az iskolában, azokat nem használhatták, hiszen Potter mágikus térképe megmutatta volna, hogy ők kettesben vannak, így a lány nem hazudhatott volna a barátainak. A szíve mélyén tudta, hogy mi az egyetlen lehetőségük, de ő túl büszke volt ahhoz, hogy rögtön segítséget kérjen. Végül belátta, hogy az a legfontosabb, hogy a szerelmével legyen, mégis félve kopogott Piton dolgozószobájának ajtaján…

Péntek reggel Hermione rosszkedvűen ébredt, nehezére esett mosolyt erőltetni az arcára, de kénytelen volt megtenni, hiszen a legjobb barátai vidáman nyújtották át ajándékaikat. Ron és Harry is egy-egy könyvvel lepte őt meg, amiknek ugyan nagyon örült, mégis fájlalta, hogy továbbra is csak a könyvmolyt látják benne. Ginny ajándéka már személyesebb volt, a kis csomag egy üveg parfümöt és egy macskanyakörvet tartalmazott – a korábbit Csámpás már kihízta. Reménykedett benne, hogy a reggeli posta felvidítja, de ezen a reggelen nem érkezett levél attól, akitől a legjobban várta. Óvatosan a mardekárosok asztala felé pillantott, de a szőke fiú nem nézett rá, háztársaival nevetgélt reggelizés közben.

- Hahó, Hermione…

Beletelt pár másodpercbe, amíg a lány magához tért szomorú gondolataiból, Harry már aggódva szólongatta őt.

- Mi a baj? Történt valami?

- Semmi… csak, ööö, hiányoznak a szüleim. Évek óta ez az első szülinapom, hogy nem kapok tőlük üdvözlőlapot…

- Nem is írhatnak Neked?

- Nem, Dum… Kwon professzor azt tanácsolta, hogy írásban se tartsunk kapcsolatot, mert még az is veszélybe sodorhatná őket.

- De akkor honnan tudod, hogy minden rendben van-e velük?

- Kwon professzor megbízott egy varázslót, aki a közelükben él, hogy vigyázzon rájuk. Ő szólna, ha történt volna valami.

- Biztos nagyon hiányoznak Neked… De gondolj arra, hogy legalább biztonságban vannak, és legalább értük nem kell aggódnod. Alig van olyan roxfortos, akinek ne ölték volna meg valamelyik családtagját a halálfalók…

- Igazad van. Azért könnyebb lenne, ha legalább nyáron velük lehettem volna… De biztos jól vannak, és ha vége lesz ennek a rémálomnak, akkor újra együtt lehetünk!

A délelőtti órákon semmilyen izgalmas esemény nem történt, bár az nagyon jól esett Hermionénak, hogy az átváltoztatástan végén McGalagony professzor boldog szülinapot kívánt neki. Ebéd előtt felsietett a Griffendél-toronyba, hogy lepakolja a tankönyveit, délután már csak egy bájitaltanra kellett mennie. A hálószobába lépve megpillantotta a síró Lavendert, akit Parvati vigasztalt.

- Látod, hogy mennyit beszélget azzal a hülye Ameliával? Az a csaj teljesen rámászott…

- Ugyan, Lav, Ron nem hagyna el Téged egy ilyen lányért! Te sokkal szebb vagy… Ráadásul láttad, milyen ruhákat hord? Még a nagymamám se venné fel őket!

A két lány ekkor vette észre Hermionét.

- Hermione, te vagy Ron egyik legjobb barátja! Mondott neked valamit arról az Ameliáról? – kérdezte hüppögve Lavender.

- Ööö, nem, semmi különöset…

- És rólam? Szakítani akar velem?

- Nem hiszem… Nem szoktunk ilyen dolgokról beszélgetni! De jobban meglennétek egymással, ha nem féltékenykednél…

- Szóval mégis panaszkodott neked? – azzal a lány újra sírógörcsöt kapott.

Hermione sietve elhagyta a szobát, és reménykedett benne, hogy ő soha nem lesz ilyen hisztérika.

Gyorsan bekanalazta az ebédjét, aztán elindult barátaival a pincehelyiség felé.

- Ron, szerintem beszélned kellene Lavenderrel. Nagyon féltékeny…

- Jajj, ne! Már megint kezdi? Mio, nem beszélnél vele?

- Ha lehet, inkább kihagynám, nem szeretnék belefolyni a szerelmi ügyeidbe. Csak gondoltam, figyelmeztetlek, hogy a barátnődnek is feltűnt, mennyi időt töltesz Ameliával…

- De mi csak barátok vagyunk! – horkant fel Ron.

- Jó, nem nekem kell bizonygatnod…

Hermionét már untatta a téma, túlságosan lekötötte, hogy szerelme arcát fürkéssze, de nem vett észre semmit Dracón.

„Lehet, hogy elfelejtette a születésnapomat… Hiszen csak egyszer került szóba, még nyáron… Attól még rám mosolyoghatna…”

Kivételesen bájitaltanon sem történt semmi érdekes, még egy üst sem robbant fel. Kicsengetéskor Hermione vidáman pakolta el a holmijait, már épp indult volna kifelé a teremből, amikor Piton megszólalt.

- Egy pillanat! Az igazgatónő megkért, hogy válasszam ki a legjobb teljesítményt nyújtó diákokat, és kérjem meg őket, hogy segítsék a Szent Mungót azzal, hogy péntek esténként gyógyfőzeteket készítenek a betegek számára. Két diákot tartok alkalmasnak arra, hogy önállóan hajtson végre ilyen fontos feladatokat. Mr Malfoy és Miss Granger, este 7 órakor várom Önöket a dolgozószobámban, onnan elvezetem magukat a laborjukba. Ajánlom, hogy vállalják a feladatot!

A csodálkozástól Hermione meg sem tudott szólalni, el sem hitte, hogy Piton elismerte, hogy a képességei megfelelnek egy ilyen munkához.

„A gyógyfőzetek elkészítése nagyon felelősségteljes feladat, nem szabad hibázni… Persze háborús időkben szükség van segítségre, a gyógyítok így is túlterheltek…”

Hiába gondolta végig ezt, továbbra sem bírta felfogni, hogy Piton miért választotta ki őt. Nem azért, mert nem bízott a saját képességeiben, hanem azért, mert biztos volt benne, hogy a tanár kizárólag a mardekárosok közül választ. Egész délután a könyvtárban ült, és gyógyító bájitalokról szóló leírásokat olvasgatott. Észre sem vette az idő múlását, így már vacsorázni sem tudott, rögtön indulnia kellett Pitonhoz.

A pincében már várta őt a tanár és Draco, aki gyanúsan vidám volt, Piton pedig gúnyosan méregette őket.

- Kövessenek…

Szótlanul ballagtak a folyosón, aztán a professzor hirtelen megtorpant az egyik ajtó előtt.

- Odabenn minden hozzávalót megtaláltak, legkésőbb fél tízre készen lesznek, utána vissza kell térniük a hálókörleteikbe!

Azzal Piton rögtön hátat is fordított nekik, és elviharzott, így a lány nem láthatta a ravasz vigyorát.

Hermione kinyitotta az ajtót, de az első lépés után kénytelen volt megállni, annyira meglepődött. A szobában egy gyönyörűen megterített asztal volt gyertyákkal és ínycsiklandozó ételekkel.

- Nem akarsz bemenni, kicsim? – kérdezte a fiú nevetve, majd felkapta a szerelmét, és beljebb vitte, majd magukra csukta az ajtót.

- De, de… Te elmondtad Pitonnak, hogy mi járunk?

- Kénytelen voltam! Így minden péntek esténket kettesben tölthetjük…

- De mi lesz, ha elárul minket?

- Hermione, Perselus a gyámom, soha nem ártana nekem!

- Megbeszéltük, hogy titokban tartjuk…

- Tudom, de Perselus tényleg nem árul el minket. Rögtön felajánlotta a segítségét, amikor bevallottam neki… Hidd el, ez a legjobb megoldás! Így senki sem fog gyanakodni, azt hiszik, hogy bájitalokat főzünk!

- Nem hittem volna, hogy Piton lesz az első, aki tudomást szerez a szerelmi életemről…

- Nyugi, a részletekbe azért nem avattam be… - nevetett fel Draco.

- De miért van itt ez az asztal és ez a rengeteg étel?

- Méltóképpen meg kell ünnepelni a szülinapod!

- Hát nem felejtetted el?

- Olyannak ismersz, mint aki képes elkövetni ilyen modortalanságot?!

- Oh Draco, ez életem legszebb szülinapi ajándéka!

- És ez még nem minden! Boldog szülinapot! – Azzal a fiú egy kis dobozt vett elő a zsebéből.

Hermione kinyitotta, és egy csodálatos nyakláncot talált benne, amit zöld drágakövek díszítettek.

- Ez gyönyörű! Igazán nem kellett volna…

- De Te megérdemled… Tényleg tetszik?

A lány nem válaszolt, csak megcsókolta a fiút, ez kielégítő válasz volt Draco számára, aki ezután a lány nyakába akasztotta a láncot.

Hermione még soha nem érezte magát ennyire boldognak, mint ezen az estén. A vacsora mennyei volt, és végre volt idejük beszélgetni, nem kellett attól félniük, hogy lebuknak. Mindkettőjük bánatára hamar eltelt a Piton által engedélyezett idő, így ismét el kellett válniuk.

- Draco, köszönöm ezt a fantasztikus estét! Kár, hogy ilyen hamar vége lett…

- Ne szomorkodj, kicsim! Jövő héten újra eljöhetünk…

- Már nagyon várom!

- Hmm, talán addigra egy ágyat is kérhetnék Perselustól…

- Draco! – csattant fel Hermione.

- Jajj, csak vicceltem… Ágy se kell hozzá…

- Draco, fejezd be!

- Jól van, na! Túl gyorsan hagyod magad felhúzni…

Hermione már készült is a csípős válasszal, de a fiú gyorsan elhallgattatta egy csókkal.

- Ideje, hogy menjünk… Fél tíz van! Draco, engedj el!

- Muszáj? – kérdezte szomorúan a mardekáros.

- Sajnos igen. Jó éjszakát! – Azzal a lány egy gyors puszival elbúcsúzott, és elszaladt a Griffendél-torony felé.