Mivel látszott, hogy McGalagony professzor nem kíván többet mondani, Hermione szélsebesen elviharzott. Szíve szerint a hálószobájukba rohant volna, hogy kibőghesse magát, de félúton eszébe jutott, hogy bájitaltanra kell mennie, így a pince felé vette az irányt. A terem ajtaja már csukva volt, így biztos lehetett benne, hogy Piton megelőzte őt. Tudta, hogy nem tanácsos ilyen felindultan belépnie, így vett pár mély lélegzetet, mielőtt benyitott.

- Nahát, Miss Granger, megtisztel minket a jelenlétével? – kérdezte gúnyosan a tanár.

- Elnézést, csak még fel kellett szaladnom a könyvemért…

- Nem érdekelnek a kifogásai! 5 pont a Griffendéltől a késés miatt!

Hermione dühösen az asztalukhoz ment, és gyorsan nekiállt a munkának. Szerencsére pont a sebforrasztó elixír volt a tananyag, amit nyáron sokat gyakorolt a Grimmauld téren, így ingerülten is hibátlanul tudott dolgozni, még arra is volt lehetősége, hogy átgondolja a történteket.

„Biztos, hogy Dumbledore professzor keze van a dologban. Megígértette velem, hogy az iskolában sem hagyom magára Dracót, és ezzel az egésszel az a célja, hogy újra kettesben legyek vele… De ő nem tudja, hogy mit vált ki belőlem Draco közelsége… Még senki iránt nem éreztem így, teljesen kifordulok magamból, amikor magához szorít! Mi lesz, ha nem tudok uralkodni magamon, ha most ilyen sokat kell kettesben lennem vele? Ráadásul éjszakánként a sötét, üres folyosókon… Nem történhet köztünk semmi, mert hiába változott meg, Harryék akkor sem tudják megbocsátani azt a sok rosszat, mit elkövetett ellenünk, és én sem tudok mindent elfelejteni. De amikor eszembe jut, hogy milyen elesett volt a nyáron, képtelen vagyok rá haragudni… Valakire szüksége lesz, hogy talpra álljon! De miért pont én legyek az a valaki?!”

Dracónak sem okozott nehézséget a főzet elkészítése, így nyugodtan bámulhatta vágyai tárgyát, csak olyan kor kapta el a tekintetét, amikor összetalálkozott a pillantásuk a lánnyal. Látta Hermionén, hogy nagyon dühös, amiért újra kettesben kell lenniük, de a fiú ezt is jó jelnek vette.

„Egyértelmű, hogy tart attól, hogy többé nem bír nekem ellenállni. Ha az a hülye üst nem robban fel a múltkor, megcsókoltam volna, és ő sem ellenkezne már. Amikor hozzáértem, libabőrös lett, és csak úgy sugárzott a szeméből a vágy… Mit nem adnék érte, ha újra minden olyan lenne, mint a főhadiszálláson… Ha újra együtt alhatnánk, zavartalanul beszélgethetnénk, és én újra rányithatnék a fürdőben… Annyira gyönyörű, úgy szeretném magamhoz szorítani! Többé nem hagyom, hogy lerázzon! Be kell látnia, hogy szeret, és hogy én is szeretem őt. Most már biztos vagyok benne, hogy szeretem, ez nem csak egyszerű vágy, ő tényleg hozzám tartozik…”

Hermione egész órán érezte magán a mardekáros tekintetét, így hangosan fellélegzett, amikor végre kicsengettek, és végre elmehetett Draco közeléből. Számmisztika órán végre nyugodtan dolgozhatott, és egy kis időre el is feledkezhetett az aggályairól. Óra után csatlakozott Harryékhez, akik már lelkesen fogyasztották az ebédjüket.

- Mér’ rohantál el a prefektusi gyűlés végén? – kérdezte Ron, miközben morzsák potyogtak ki a szájából.

- Mi lenne, ha nem beszélnél evés közben? Vagy legalább előbb nyeld le a falatot, ami a szádban van!

- Bocsánat! Szóval hova szaladtál?

- Ööö… Eszembe jutott, hogy fennhagytam a toronyban a bájitaltan könyvemet…

- De hát reggeli közben is azt olvastad, aztán elraktad a táskádba! – szólt közbe Harry.

- Még nem fejeztem be! Szóval elindultam a torony felé, de félúton eszembe jutott, hogy a táskámban van! – felelte Hermione elvörösödve. Szerencsére ezt a fiúk nem vették észre, túlságosan lekötötte őket az étkezés.

„Nem hiszem el! Miért kell Harrynek ilyen jó megfigyelőnek lennie! Ron soha nem jegyezné meg, hogy milyen könyvet olvastam éppen! Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz hazudni nekik… Pedig ha engednék Dracónak, gyakran kéne megtennem!

Hétfő éjszaka Hermione még nem volt beosztva, csak Ronnak és hollóhátas társnőjének kellett járőrözniük, amit Lavender igencsak nehezményezett, aggódott, hogy az egyetlen mókuskáját elcsábítják tőle. Reggel a fiú elég nyúzott volt, a beszámolóját így gyakori ásítások tarkították.

- Éjféltől hajnali háromig kellett volna mászkálnunk, de egykor úgy döntöttünk Ameliával, hogy inkább leülünk az egyik kisebb folyosón. Tök jót dumáltunk, ő is baromira utálja a mardekárosokat! Végig Monstrón meg Craken röhögtünk.

- A kis barátnőd nagyon féltékeny volt… - jegyezte meg Hermione.

- Tudom, már az előbb beszéltem vele, és vagy tízszer meg kellett esküdnöm, hogy nem fogom elhagyni őt… Ez lett a mániája, mióta Seamus dobta Parvatit! Harry, ugye te nem akarsz Ginnyvel szakítani?

- Megőrültél? Miért akarnék vele szakítani?

- Csak gondoltam szólok, hogy ha ilyen terveid lennének, időben értesíts, hogy elmenekülhessek a közelből. A lányok teljesen bediliznek, ha ejtik őket!

- Ja, mert ti fiúk olyan jól fogadjátok az elutasítást… - vágta rá dühösen Hermione.

- Jajj ne, legalább te ne kezd hisztizni! – nyögött fel a vörös hajú fiú.

- Én nem hisztizek, csak nem bírom elviselni, amikor egy magadfajta fafej bunkóskodik!

A lány felpattant az asztaltól, és faképnél hagyta a barátait. Ezt hamarosan meg is bánta, ugyanis a folyosón belefutott Dracóba és „testőreibe”.

- Helló Granger! Jó kis éjszakánk lesz… Már van pár ötletem, hogy mivel szórakoztassalak…

A gorillái ezen jót heherésztek, de a lány tudta, hogy mire céloz a mardekáros. „Újra próbálkozni fog… Miért nem adja fel?! Miért nem hagy békén?!”

Egész nap azon járt az esze, hogy hogyan úszhatná meg az éjszakai járőrözést, már az is eszébe jutott, hogy betegnek tetteti magát, de végül belátta, hogy így csak egy alkalmat úszna meg, három nap múlva pedig már kénytelen lenne végrehajtani a feladatot. „Nem lesz gond… Ha megint rám mászik, elküldöm őt melegebb éghajlatra, és visszautasítom őt olyan ridegen, amennyire csak tőlem telik…!”

Éjfélkor végül szolgálatra jelentkezett Frics irodája előtt, ahol már Draco is várta őt. Egy darabig szótlanul ballagtak a folyosókon, egy szabályszegő diákkal sem találkoztak. A lány már épp kezdett reménykedni, hogy a mardekáros békén hagyja őt, amikor a fiú hirtelen megállt, és a kezénél fogva berántotta őt egy titkos folyosóra. Hermione sikítani akart, de Draco befogta a száját.

- Kérlek szépen, csak hallgass végig, nem akarlak bántani! Tudom, hogy évekig egy állat voltam, és rengetegszer bántottalak, de hidd el, megváltoztam. Amikor veled vagyok, úgy érzem, újjászülettem, és nekem is van esélyem a boldogságra. Folyton Rád gondolok, hogy mennyire fantasztikus volt az együtt töltött nyár, és csak arra vágyok, hogy minden olyan legyen, amilyen akkor volt. Hogy újra magadhoz ölelj, ha valami bajom van, hogy hozzád bújhassak éjszaka… Még most is a hálóingeddel alszok, de az nem pótolhat Téged. Hermione, é n teljes szívemből szeretlek… - míg beszélt, leengedte kezét a lány szájáról, majd apró puszikkal borította az arcát.

- Draco, kérlek, ne csináld… Nem szabad, köztünk nem lehet semmi…

Ekkor azonban már Hermione is belátta, hogy menthetetlenül elveszett, és nem képes többé ellenállni a mardekárosnak. Amikor a fiú szája az övéhez tapadt, ajkai szétnyíltak, és utat engedtek Draco kutakodó nyelvének. Először csak a lány ajkait kényeztette, majd gyengéden befurakodott a közéjük, végül nyelveik vad csatába kezdtek. Hermione csak arra tudott gondolni, hogy az lenne a legjobb, ha az idő megállna ebben a pillanatban, és ő örökre Draco karjaiban maradhatna. A fiú úgy szorította őt magához, mintha attól félne, hogy bármikor elveszítheti őt…

Maguk sem tudták, hogy mennyi ideig álltak így, egymáshoz simulva, végül Hermione szakította meg a csókot.

- Draco, nem helyes, amit csinálunk… Ha a mardekárosok előtt lebuksz, akkor újra életveszélyben leszel. Ráadásul az én barátaim sem fogadnák ezt el…

- Akkor tartsuk titokban… Senkinek nem kell rólunk tudnia, csak az a lényeg, hogy tudjam, hogy Te is szeretsz! Más nem számít…

- De hát soha nem lehetünk együtt! Mindig rettegnünk kell majd, hogy meglát minket valaki!

- Ne aggódj emiatt, majd megoldjuk valahogy! Egyikőnk barátai se olyan nagy észlények, hogy komolyan tartanunk kelljen tőlük… Főleg nem Weasley! Még azt se venné észre, ha az orra előtt csókolnálak meg!

- Ne beszélj így róla! – csattant fel a lány.

- Jó, ne haragudj… Tudod, hogy nem vagyunk puszipajtások! Valószínűleg soha nem is leszünk azok, de talán egyszer elfogadja mindenki, hogy szeretjük egymást. Addig meg csak egymással szabad törődnünk… Most mondd, hogy nem vagyok érdekesebb, mint Weasley!

- Javíthatatlan vagy – nevetett fel Hermione, és megpuszilta Dracót, aki azonban nem elégedett meg ennyivel. Újra magához szorította szerelmét, és miközben szenvedélyesen csókolóztak, hol a lány hajtincseivel játszott, hol a hátát simogatta. Tett egy kísérletet, hogy lejjebb is tévedhessen a kezével, de nagy bánatára Hermione nem hagyta magát.

- Én nem vagyok a rajongói klubod tagja, aki bármit megenged Neked!

- Na jó, de azért próbálkozni szabad…

A járőrözésből hátra levő idő mindkettőjük sajnálatára nagyon hamar elrepült, így csalódottan indultak átadni a szolgálatot a következő párosnak, de mielőtt befordultak volna a Frics szobája előtti sarkon, egy gyors búcsúcsókot váltottak, majd mindketten visszatértek a klubhelyiségükbe, de még sokáig nem jött álom a szemükre.

„El se hiszem, hogy ez velem történik! Én próbáltam neki ellenállni, de akárhogy küzdöttem, az érzéseimnek nem parancsolhatok! Miért kellett beleszeretnem? Mi lesz, ha lebukunk? Bárcsak nyugodtan szerethetnénk egymást, és nem kellene bujkálnunk senki elől…”

Akármilyen ideges volt a jövőjük miatt Hermione, az éjszakából hátralevő pár órában Dracóról álmodott, és végre vidáman ébredt fel.