A Grimmauld tér 12. ajtaján valaki hangosan kopogtatott, a zaj hatására az egyik kényelmes fotelban olvasgató Hermione Granger felpattant. A házban csak ketten tartózkodtak Dumbledore professzorral, és a késői órán már nem számítottak senkire. A hatodik tanév alig egy hete ért véget az igazgató temetésével, de amint Londonba értek a Roxfort Expressel, Mordon el is vitte őt, Harryt, Ront és Ginnyt a Főnix Rendjének főhadiszállására. Mindannyian rossz hangulatban voltak, hiszen tisztelték és szerették Dumbledore-t. Hermione azt hitte, hogy megbolondult, amikor beléptek a házba: az igazgató makkegészségesen ült a konyhában a „gyilkosa”, Perselus Piton társaságában. Harry azonnal rátámadt volna a gyűlölt férfira, de Dumbledore egy sóbálványátokkal megakadályozta ezt. A többiek is úgy néztek ki, mintha a bűbáj rájuk is hatással lett volna: tátott szájjal, mozdulatlanul állva bámulták a halottnak hitt igazgatójukat.

- Dumbledore professzor, ez hogy lehetséges? – kérdezte végül döbbenten Hermione.

- Ez hosszú történet, először azt kell közölnöm Veletek, hogy Perselus ártatlan, ezért nem szeretném, ha rátámadnátok. Most pedig foglaljatok helyet! – azzal Harryről is leszedte a bűbájt.

A fiú még mindig gyanakodva méregette bájitaltan tanárát, de a férfi úgy tett, mintha ezt észre sem venné. Végül mindnyájan elhelyezkedtek az asztal körül.

- Perselus és én régóta barátok vagyunk – az említett ekkor felhorkant -, vagy legalábbis elég szoros kapcsolat áll fenn közöttünk. A hosszú évek során kialakult köztünk egyfajta szellemi összeköttetés, aminek révén szavak nélkül is tudunk egymással beszélni. Ez történt a halálfalók támadásának éjszakáján, és még korábban, amikor Perselusnak le kellett volna tennie a Megszeghetetlen Esküt. Szerencsére elég behatóan tanulmányoztam ezt a témát, így segíthettem neki abban, hogy az eskü ne legyen törvényes, így azt később nyugodtan megszeghette. Azonban a toronyban vigyáznunk kellett, hogy minden hitelesnek tűnjön, rájöttünk, hogy kapóra jön, ha Voldemort azt hiszi, sikerült félreállítania az útból.

- De hogy tudták megoldani ezt az egészet? Hiszen a temetés… Össze volt törve a teste! Ez az egész lehetetlen! – szólt közbe zaklatottan Harry. – Miért nem szóltak eddig, hogy él? – kiabálta egyre dühösebben.

- Sajnálom, de fenn kellett tartanunk a látszatot… Ígérem, hogy mindent elmagyarázok, ha most végighallgatsz. A toronyban egy kicsit aggódtam, hiszen Perselus késett, nem tudtam eldönteni, hogy Draco képes lenne-e megölni. Egy idő után biztos voltam benne, hogy nem teszi meg, de akkor megjelent a többi halálfaló… Azt hittem, mindennek vége, de szerencsére befutott Perselus, és onnantól kezdve minden a terv szerint zajlott. A megbeszélt jelünk a könyörgésem volt. Amikor annyit mondtam, „Perselus”, megállítottam az időt. Ez egy bonyolult varázslat, nagyon kevesen tudják végrehajtani, ezért kellett egy újabb jelzés, a „Perselus… kérem…”, ami azt jelentette, hogy sikerült megcsinálnom a már régen megbeszélt dolgokat. Miután megállítottam az időt, készítettem magamról egy másolatot. Azt hiszem, erről a varázslatról még nem tanultatok, a lényege az, hogy egy varázsló képes magáról tökéletes másolatot készíteni, aki ugyanazokat a külső és belső tulajdonságokat hordozza, mint az eredeti alakja. Ennek a „hamisítványnak” az élettartama leginkább az őt létrehozó erejétől függ. Egy kicsit aggódtam, hogy hamar eltűnik, hiszen nagyon le voltam gyengülve, de szerencsénk volt. Tehát miután elkészítettem a másolatomat, láthatatlanná váltam. Nem tudom, emlékszel-e, Harry, még elsős korodban említettem, hogy nekem ehhez nincs szükségem köpenyre. Feloldottam az időmegállító bűbájt, a másolatom elmondta a második jelzést Perselusnak, aki ezután nyugodtan kimondhatta a halálos átkot…

- És miért szűnt meg a rám szórt sóbálványátka?

- Feloldottalak alóla. Ez tűnt a legjobb megoldásnak. Nem hagyhattalak ott megdermesztve, hiszen akár egy halálfaló is beléd ütközhetett volna. Reménykedtem benne, hogy a toronyban maradsz, de Te rögtön Perselusék után rohantál, így kénytelen voltam követni Téged. Igyekeztelek megvédeni a rád szórt átkoktól, de nagyon kellett vigyáznom, hiszen nem bukhattunk le.

- Piton harcolt ellenem, amikor üldöztem…

- Mit vártál? Hagyom magam elátkozni? Vagy elmagyarázom, hogy a látszat ellenére Veled vagyok? – csattant fel dühösen a férfi, akin látszott, hogy nagyon zavarja, amikor úgy beszélnek róla, mintha ott se lenne.

- Ordibált velem… Szidta az apámat!

- Nem kellett nagyon megjátszanom magam!

- Mi lenne, ha ezt nem most beszélnénk meg?  - vágott közbe Mordon.

- Így igaz! – helyeselt Dumbledore. – Még ma este haza is kellene jutnotok, Alastor vállalta a szállításotokat. Nem akartalak Titeket úgy elengedni, hogy azt hiszitek, meghaltam. Féltem, hogy valami meggondolatlanságot követsz el, Harry. De nem mondhatjátok el senkinek, csak páran tudják.

- Kik? – kérdezte Harry.

- Remus, Nymphadora, Kingsley, Minerva, Hagrid és a Weasley házaspár. Velük közvetlenül a temetés után beszéltem, ugyanis a Rend rögtön gyűlést tartott.

- És akkor most mi lesz? Mit kell tennünk? – érdeklődött Hermione. – Elkezdjük keresni a horcruxokat?

- Egyenlőre élvezzétek a nyári szünetet. Tartom magam ahhoz a kívánságomhoz, hogy Harry maradjon a Privet Drive-on a születésnapját megelőző estéig, akkor elmegyek érte, és átköltözhet a Grimmauld térre. Beleegyezel?

- Rendben van – törődött bele a döntésbe a fiú.

- Ekkor csatlakozhatnának a többiek is hozzánk, aztán majd megbeszéljük a későbbi teendőket. A legfontosabb az, hogy senki sem tudhatja meg, hogy életben vagyok.

- És Ön mit csinál addig, igazgató úr?

- Ha nincs ellenedre, Harry, itt maradok a főhadiszálláson, és folytatom a kutatásokat. Tényleg, fiam, a medál…

- Hamisítvány volt…

- Tudom. Mikor megállítottam az időt, volt alkalmam megnézni… Ezért is hagytam a másolatomnál. Most pedig itt az ideje, hogy hazatérjetek a családotokhoz.

Gyorsan elbúcsúztak egymástól, majd Mordon külön-külön dehoppanált velük.

Hermione még egy hete sem volt otthon, amikor Dumbledore megérkezett hozzá. Az igazgató elmondta, hogy Piton úgy tudja, Voldemort most Hermionét akarja elrabolni, így próbálja csapdába csalni Harryt. Így a lánynak a Grimmauld térre kellett költöznie, a szüleit pedig Dumbledore rejtette el valamilyen eldugott, távoli helyen. Hermione jobban örült volna, ha a családja is vele tart, de belátta, hogy biztonságosabb, ha inkább távol tartják őket a varázsvilágtól. Az élet a Grimmauld téren nem volt túl izgalmas, Harry még Dursleyéknél volt, Ron pedig Romániában nyaralt a családjával, így a lány elég magányos volt. Pár rendtag - akik tudtak Dumbledore megmeneküléséről - néha meglátogatta őket, de Hermione többnyire egyedül volt az elmúlt pár napban.

A késői vendég másodszor is megdöngette a bejárati ajtót, amit biztonsági okokból mindig zárva kellett tartani, csak belülről lehetett kinyitni. A lány nem tudta, mit tegyen, de Dumbledore lekiabált az emeletről, hogy nézze meg a kukucskálón keresztül, hogy ki az.

- Piton professzor és… Úristen, Malfoyjal van.

- Légy szíves, engedd be őket!

- De…

- Hermione!

A lány kinyitotta az ajtót, a tanár pedig dühösen becsörtetett rajta, maga után vonszolva Dracót, aki elég rossz állapotban volt, szinte nem is volt magánál. Ekkor már Dumbledore is leért hozzájuk.

- Hermione, lefektetnéd valamelyik szobába Dracót? Addig Piton professzorral a konyhában leszünk. Természetesen Te is csatlakozhatsz hozzánk.

- De…

- Nem hinném, hogy Draco ilyen állapotban ártani tudna magának, Miss Granger, ellenben neki most szüksége lenne egy kis pihenésre – szólt rá élesen Piton.

A lány végül hagyta, hogy Malfoy belekapaszkodjon, aztán elkísérte őt a legközelebbi szobába, és ráfektette az ágyra. Azonban mikor távozni készült, a fiú megragadta a karját.

- Ki vagy? Granger? Hol vagyok?

- Igen, én vagyok. Majd Piton tájékoztat, nekem most mennem kell.

Hermione nagy meglepetésére a két férfi megvárta, míg ő is megérkezik, és Piton csak ezután kezdett bele beszámolójába.

- A Roxfort megtámadása utáni napon a Nagyúr gyűlést hívott össze, ahol Dracónak is meg kellett jelennie. Voldemort először megkínozta, majd megölte Narcissát. Draco a kínzásoktól legyengült, így az elmúlt két hétben én ápoltam a kúriájukon. Aztán ma megérkezett Macnair és Rodolphus Lestrange, el akarták vinni őt a beavatásra…

- Milyen beavatásra? – szólt közbe Hermione.

- Draco még nem igazi halálfaló…

- De a karján ott a Sötét Jegy…

- Az még nem jelent semmit. Ahhoz, hogy halálfaló legyen, ölnie kell. Draco miután felépült, elmondta nekem, hogy nem akar halálfaló lenni, szembe akar szállni Voldemorttal, ezért öljem őt meg. Persze felvilágosítottam, hogy ebben az esetben egy oldalon állunk. Szerencsére nálam volt egy láthatatlanná tevő köpönyeg, amikor az a két idióta el akarta vinni a fiút, így könnyedén legyőztem őket anélkül, hogy rájöttek volna, én vagyok az. Viszont Dracónak menekülnie kellett, ezért hoztam el ide. Nincs olyan állapotban, hogy egyedül bujkáljon, de velem sem maradhat, mert akkor biztosan lebuknánk.

- Jól tetted, hogy idehoztad, az már nagyobb probléma, hogy látott engem.

- Nem hinném, hogy felismerte Önt, igazgató úr… először azt sem tudta, hogy én ki vagyok… - nyugtatta meg Hermione.

- Rendben van, akkor nincs akadálya, hogy maradjon. Holnap reggel úgy is el kellett volna hagynom az országot, ugyanis dolgom van. Hermione, tudsz gondoskodni magatokról?

- Hááát… - a lány nem igazán akart kettesben maradni Malfoyjal, nem bízott benne.

- Piton professzor gyakran rátok néz majd… Draco miatt pedig nem kell aggódnod, én már a toronyban biztos voltam benne, hogy ő nem ellenség. Ha pedig mégis gond lenne, a szobámban van egy nagy tükör, állj elé, és szólítsd valamelyik rendtagot, így rögtön tudsz segítséget kérni.

- Rendben van, professzor, de mit mondjak Malfoynak?

- A rendről és a házról mindent elmondhatsz, de egyelőre ne áruld el neki, hogy élek. Ha teljesen megbízhatunk benne, őt is be fogjuk avatni.

- Rendben – törődött bele a megváltoztathatatlanba a lány.

- Még valamit kérnék. Próbálj meg kedves lenni Dracóval. Tudom, hogy nem szívlelitek egymást, és valószínűleg a stílusa nem változott, de gondolj bele, hogy most veszítette el az édesanyját. Ráadásul nem ő tehet róla, hogy rossz útra tért… Képzeld el, hogy Te milyen lennél, ha Lucius Malfoy nevelt volna… Nem kell összebarátkoznotok, de segíts neki felépülni, és megszokni az új helyzetet. Legkésőbb egy hét múlva visszatérek, addig próbáld kibírni…

- Ígérem, hogy megteszek minden tőlem telhetőt…

Hermione azzal a biztos tudattal tért nyugovóra, hogy egy nagyon hosszú hét vár rá.

Reggel, amikor lement a konyhába, Dumbledore már várta őt.

- Piton professzor?

- Ő még az este hazament. Lehet, hogy a házát a halálfalók figyelik, és nem szabad megtudniuk, hogy ő vitte el az otthonából Dracót.

- Értem. Ön már indul is?

- Igen, csak azért vagyok még itt, mert mindenképpen beszélni akartam Veled. Hidd el, nem hagynálak egyedül, ha nem lennék benne teljesen biztos, hogy Draco nem akar majd bántani. Próbálj meg bízni benne… A bejárati ajtót megbűvöltem, csak Remust, Perselust, és engem enged be, így ha kopognak, ne engedj be senkit, még ha rendtag is az illető. És kérlek, senkinek se szólj Dracóról, a barátaidnak se írd meg.

- Rendben. Miattunk ne aggódjon, inkább vigyázzon magára, Dumbledore professzor.

Az igazgató rögtön távozott is, így Hermione egyedül maradt a konyhában. Eszébe jutott, hogy Malfoy legalább tegnap este óta nem evett semmit, ezért gyorsan nekiállt reggelit készíteni. Mivel nem tudta, mit szeret a mardekáros, a szendvicsek mellé sütött egy kis rántottát is.

Mikor belépett a szobába, észrevette, hogy a fiú úgy fekszik az ágyban, ahogy előző éjszaka otthagyta. Nem aludt, nyitott szemmel bámulta a plafont.

- Jó reggelt! – Draco összerezzent a lány hangjára.

- Mit akarsz? – kérdezte mogorván.

- Semmit… Csak gondoltam nem akarsz éhen halni…

- Mióta érdekel ez téged, Granger?

- Azóta, hogy Dum… - Hermione majdnem elszólta magát mérgében. – Piton megkért, hogy gondoskodjam rólad…

- És mióta engedelmeskedsz a szeretett igazgatótok gyilkosának? – kérdezte vicsorogva a fiú.

- Legyen elég annyi, hogy tudjuk, hogy a mi oldalunkon áll… Most dolgom van. Ha befejezted a reggelit, és elég erősnek érzed magad ahhoz, hogy felkelj, hozd le a konyhára a tányérodat… A konyha a földszinten van, a bejárati ajtóval szemben – válaszolta hűvösen a lány, majd elhagyta a szobát.

A fiú legyőzte ellenérzéseit, és elfogyasztotta a reggelit, majd elindult, hogy teljesítse Granger kérését. A ház hatalmas volt, és hamar rájött, hogy sötét varázslók rezidenciáján van: A falakon levő levágott manófejek, a sok kígyómotívum és a komor festmények mind erre utaltak. Végül megtalálta a konyhát, ahol Hermione épp a tűzhelynél sürgölődött.

- Kösz a kaját…

- Nagyon szívesen… - morogta válaszul a lány.

- Elmondanád, hogy hol vagyunk?

- Ha képes vagy várni egy kicsit, amíg megsütöm az utolsó szelet húst, akkor beszámolok mindenről, amiről tudnod kell.

Az ebéd elkészültével a lány is helyet foglalt az asztalnál, majd étkezés közben belekezdett a magyarázatba.

- Ez a ház a Black családé volt, de Sirius kölcsönadta Dumbledore-nak, és azóta az általa létrehozott szervezetnek, a Főnix Rendjének főhadiszállása lett. A rend Voldemort ellen harcol, igyekszik meghiúsítani a terveit, és segít Harrynek.

- És ki a Rend vezetője?

- Hát Dumbledore…

- De a halála után ki vette át a helyét?

- Jaaaa… Azt nem tudom – válaszolta elpirulva Hermione.

- A Rend tagja vagy, és nem tudod, ki most a vezetőtök?

- Nem vagyok a Rend tagja, csak olyanokat vesznek be, akik elvégezték az iskolát. És nem hiszem, hogy az volt mostanában a legfontosabb feladatuk, hogy vezetőt válasszanak.

- Ha nem vagy a rend tagja, mit keresel a főhadiszállásukon?

- Már tavaly nyáron is itt voltam, és különben is, ez Harry háza.

- Akkor ő miért nincs itt? Vagy legalább a kis Weasley haverjaitok?

- Ők még a családjaikkal vannak…

- Akkor te miért nem vagy a muglik között?

- Ahhoz neked semmi közöd… Nem vagyok a beosztottad, akit bármiről faggathatsz. Piton megkért, hogy segítsek rajtad, de nem tartozom semmivel neked. Elárultad Dumbledore-t, a halálfalók a te segítségeddel jutottak be az iskolába, úgyhogy ne hidd, hogy elhiszem neked, hogy megváltoztál…

- Rendben van, Granger, akkor nem is zavarlak tovább.

Azzal a fiú felpattant, és visszament a szobájába.